DÍSZPOLGÁROK
BÁTONYI MIHÁLY
1910. o
któber 26-án született Feldebrőn. Édesapja káli származású iparos ember volt, gépészkovács. Édesanyja feldebrői vízimolnár család utódja. Házasságukból két fiú született nyolc év korkülönbséggel. Később a házasság felbomlott és az édesanya nagy áldozatvállalásokkal egyedül nevelte, taníttatta gyermekeit. Elemi iskolai tanulmányait Feldebrőn végezte kitűnő eredménnyel. Az 1922/23-ik tanévben felvételt nyert az egri cisztercita rend Szent Bernát Főgimnázium első osztályába. Négy osztály elvégzése után az egri Érseki Római Katolikus Tanítóképző intézet tanulója lett. Itt szerzett népiskolai tanítói oklevelet és ezzel egy időben kántori oklevelet is 1931-ben.
Első munkahelye a Borsod megyei Felsőnyárád község iskolája, ahol helyettes kántortanítói minőségben közmegelégedésre működött. Testvérbátyja is Borsod megyében helyezkedett el községi jegyzőként.
Gondot csak teljesen magára maradt édesanyja jelentett. Ezért egy év után örömmel pályázta meg szülőfaluja melletti Aldebrő községben a megüresedett kántortanítói állást. A pályázatot meg is nyerte. Kinevezték segédkántortanítóvá, amit később véglegesítettek, szolgálati lakást kapott, ahová édesanyjával együtt költözött be. Tanítói, kántori teendői mellett vezette a községi dalárdát és foglalkozott az iskoláskoron túli fiatalokkal. Iskolai munkáját mindig nagy hivatástudattal végezte. Érdekes dolog, hogy egész aktív ideje alatt mindig elsősöket tanított, akik rajongásig szerették. A felsősök között már távolságtartóbb, szigorúbb volt. Gazdálkodási próbálkozásai is voltak, amelyek túl nagy eredményeket nem hoztak számára.
A háborús idők utolsó szakaszában, 1944 októberében behívtak katonának. Szomorú szívvel hagyta itt édesanyját, aki ekkor már több éve agyvérzés utáni béna beteg volt.
Pár hónapos katonáskodás után orosz fogságba esett, ahonnan 1945 októberében tért haza és folytatta munkáját.
1950-ben válaszút elé állították, vagy tanító marad, vagy kántor. Egyiktől sem akart megválni. Büntetésből Ecsédre helyezték Ekkor feladta kántori tevékenységét és maradhatott továbbra is állomáshelyén.
Édesanyja 1951-ben meghalt. Még ebben az évben megnősült. Házasságából két fiú született.
Az 1955/56-os évben erős rábeszélés alapján kinevezték az iskola igazgatójává és az is maradt végig, bár ezért később olyan helyzetbe kényszerült, ami soha nem volt szándékában.
Szabadidejében nagyon sokat foglalkozott Aldebrő kétszáz éves múltjával. A községi plébánia anya-könyvéből összegyűjtötte az első telepesek névsorát. Kimutatta évek szerint a házasságot kötöttek neveit, a születéseket és az elhalálozásokat.
Összehasonlította a neveket a ma is használatos családi nevekkel. Megkereste a temetőben a legrégibb sírokat. Gyűjtötte az elmagyarosodott németek még használatos német szavait, szokásait.
Munkájába bevonta a gyermekeket, ezzel tudatosítva bennük származásukat és elmélyítve szülőföldjük szeretetét. Feldolgozta a debrői vár történetét. Tablót készített magyarázó rajzokkal, szövegekkel és idevonatkozó tárgyi emlékekkel.
Elkészítette a falu térképét, melyen az 1954-es állapotnak megfelelően minden egyes ház szerepel. Leírta a paraszti élet mozzanatait, gyűjtötte a dűlőneveket. Megörökítette a községet érintő háborús eseményeket, később a TSZ megalakulásának, működésének történetét.
Gyűjteménye volt a községben használatos pecsétlenyomatokból, a régen használt tányérokból, korsókból, munkaeszközökből. A gyermekeket ösztönözte a régi tárgyak megbecsülésére, ennek is eredménye a mai helytörténeti kiállításon láthatók.
A témakörönként összegyűjtött írásbeli anyag egységbefoglalásához vázlatot készített és munkája ezen a szinten meg is rekedt. Az esetlegesen könyv alakban való megjelentetése nem ambicionálta. Mégis közkinccsé tette. Hozzá bármikor, bárki fordulhatott. Szívesen megmutatta, tájékoztatott. Különösen gyakori vendégei voltak főiskolát végző volt növendékei, akik sokszor választották szakdolgozatuk témájává községük történetét. Egyes részeket szívesen oda is adott és így lassan – lassan elkopott az anyag s ma már csak jelentéktelen rész áll rendelkezésünkre.
A község történetén kívül másik igen kedvelt elfoglaltsága volt a régészet Állandó kapcsolatban állott a Dobó István Vármúzeum igazgatójával, régészeivel, valamint a helybeli traktorosokkal, akik gyakran borították ki a földből letűnt korok emlékeit. Avar és honfoglalás kori tárgyak – edények, munkaeszközök – kerültek elő. A legszebb darabokat az iskola irodájában állította ki.
Bejelentése alapján végeztek a falu határában honfoglalás kori sírfeltárásokat gazdag és értékes leletanyaggal.
1970-ben családja beköltözött Egerbe, ő az új iskola megépítéséig ott kívánt maradni. Sajnos ezt az időt megnyújtotta, ami a család szempontjából nem volt szerencsés megoldás.
Nyugdíjas éveiben szívesen kertészkedett, még háztartási feladatokat is ellátott.
Legkedvesebb szórakozása azonban – német nyelvtudása kihasználására – a külföldi turistákkal való ismerkedés. Segítségükre volt szállás keresésében, majd a megye minden nevezetes helyére elkalauzolta őket. A külföldieknek is ugyanúgy mutatta meg a közvetlen környezetet, mint annak idején a gyermekeknek.
Ezáltal olyan kapcsolatokra tett szert, hogy halála után is még mindig kap a család üdvözlő lapokat, sőt egy házaspár évente rendszeresen felkeresi sírját és a családtagokat.
Az idő múlásával öregkori betegségek támadták meg. Többszöri kórházi kezelés után sem sikerült egészségi állapotát helyreállítani. 1984. augusztus 16-án elhunyt. Kívánságának megfelelően Feldebrőn az édesanyja mellé lett eltemetve.
Összeállította: Özv. Bátonyi Mihályné
Aldebrő Község Díszpolgárává 1994-ben fogadta
SASVÁRI OLGA
ALDEBRŐ KÖZSÉG DÍSZPOLGÁRA – 2003
Aldebrő község Önkormányzata 41/2003. (III. 20.) számú határozatával Sasvári Olga hölgyet Aldebrő község Díszpolgárává fogadja.
Sasvári Olga Aldebrő községben született 1929 március 14-én. Szülei is Aldebrő szülöttei. Egy testvére volt, aki 1988. évben elhalálozott. Iskolai végzettsége gimnáziumi érettségi. Munkaviszonyát 1947-ben az aldebrői elöljáróságnál kezdte, az akkori jegyzőnél, Lieszkovszky Ernőnél. Munkaköre gép- és gyorsíró volt, majd közmunka nyilvántartó, közellátási kisegítő. A tanácsok alakulásakor 1950.októberében áthelyezték irodakezelőnek Egerfarmos községbe, ahonnan 1951. Január 31-el ismét visszahelyezték Aldebrőre.
1953. május 1-től, jó munkája eredményeként a Füzesabonyi Járási Tanácshoz került.
1957. február 1-től az Aldebrői Tanácsnál igazgatási , később pénzügyi, majd gazdálkodási előadói munkakörben dolgozott. 1967 évben kinevezték a végrehajtó bizottság titkárának, majd 1977. április 1-től Aldebrő-Tófalu Községi Közös Tanács vb. Titkára lett, nyugdíjazásáig, 1984-ig. Munkája során minden szakterületen kitüntetésben részesült, 1976-ban kormánykitüntetést kapott.
A községi önkormányzat lapja
A kitüntető címet 2003. április 27-én, Aldebrő község alapításának 260. évfordulóján tartott ünnepségen vette át.
LIESZKOVSZKY ERNŐ
1998. óta Aldebrő község díszpolgára.
Családi elődei a Felvidékről, Lieskovec községből származnak, apai Nagyapja Abasáron gőzmalom-tulajdonos volt. Édesapja kántortanító volt Domoszló községben. Itt született Lieszkovszky Ernő 1897. január 12-én. Anyja neve: Piacsek Eleonóra.
Népes családjukban több testvére is volt, de összesen „csak” nyolcan nőttek fel: Béla, László, Lajos, Margit (a későbbi Zwarnik Vilmosné majd Bíró Jenőné), István, Ernő, Ilona (a későbbi Fazekas Lászlóné), Matild (a későbbi Kovács Ferencné, akinek a kisebbik fia egri püspök, majd érsek lett).
Lieszkovszky Ernő még általános (akkori elnevezés szerint „elemi”) iskolába sem járó gyermek volt, amikor meghalt az Édesanyja. Édesanyjuk halála után úgy alakult a családi rendjük, hogy az idősebb testvérek (főként a lányok) igyekeztek pótolni az édesanyai gondosságot. Valamennyi idősebb testvér természetes és szeretetteljes kötelességeként látta el a kisebbekkel való foglalkozást, törődést, beleértve azt is, hogy az idősebbek segítették a fiatalabbakat még az iskoláztatásban is.
Lieszkovszky Ernő a domoszlói „elemi” iskolából az egri reálgimnáziumba ment tanulni, ahol az érettségiről – mivel közben kitört az I. Világháború – egyenesen a hadseregbe kel-lett bevonulnia. Nem jutott hosszú idő a katonai kiképzésre, 1915-ben kivitték a harctérre. A román fronton küzdött, ahol súlyos sebesülést szenvedett, 50%-os hadirokkant lett.
Kitüntetései: bronz vitézségi érem, Károly csapatkereszt, sebesülési érem.
Tartalékos hadnagyi rendfokozattal 1918-ban szerelt le, de több jó barátot szerzett.
Civilként Lieszkovszky Ernő Egerben folytatta tanulmányait, az akkor indult közigazgatási akadémián, ahol 1921-ben szerzett jegyzői oklevelet.
Első munkahelye: Tarnaleleszen egy évig jegyzőgyakornok.
1922-ben Kál községben kapott adóügyi jegyzői állást, ahol 1923-ban meg is nősült. Feleségül vette Otterhalik Matildot, az akkori Takarékbank káli igazgatójának lányát, aki az angolkisasszony apácáknál Egerben akkor szerezte tanítónői oklevelét. (A Takarékbank káli igazgatója az Egerben 1878. szeptember 22-én született Otterhalik Gyula volt; felesége: Korponay Matild, aki 1878. július 5-én született Kassán; az Ő anyja a felvidéki magyar történelemből is ismert lőcsei Korponay család leszármazottja volt.)
1925-ben Lieszkovszky Ernő és felesége Egerszólát községbe költöztek, ahol Lieszkovszky Ernőt főjegyzővé választotta a képviselő testület. Itt születtek gyermekeik is: 1926. január 29-én született Gyula, majd 1927. június 4-én született Ernő.
1928 végén Aldebrő községbe (Kál községhez közelebb) költözött a család, mert Lieszkovszky Ernőt itt választották főjegyzővé, ahol a főjegyzőség mellett 1930-tól az önkéntes tűzoltó testület, majd 1935-től a polgári lövészegylet, és 1940-től a levente egyesület elnöke is lett.
Lieszkovszky Ernőnek és feleségének – az Aldebrőn élt 19 évük során – a község sok családjával alakult rendkívül jó kapcsolata, ami a kölcsönös megbecsülés alapján tiszteletre méltó baráti közvetlenségű közelséggé (például bérma-keresztgyerekük Púhl Jóska) és segítő együttműködéssé fejlődött.
Az I. Világháború éveiből, illetőleg azt követően Lieszkovszky Ernőnek több volt bajtársa is katonatiszt maradt, akik közül néhánnyal igen tartós, jó baráti viszony maradt fenn, sőt épült tovább az évtizedek során. Nem egy került később folyamatosan különféle vezető pozícióba, például Horthy Miklós környezetében, és egyes kormányhivatalokban is. Családi vendégként többször is és többen is jártak Aldebrőn, jöttek velük nem volt bajtársak is. A kölcsönös barátságok ápolása során magánéleti közvetlen összeköttetésbe kerültek például még Eckhardt Tiborral, Darányi Kálmánnal, Kállay Miklóssal is.
A 30-as évektől – elsősorban a német terjeszkedési törekvések miatt – alakult európai helyzet gyarapodó politikai nehézségeket okozó körülményei között különösen sokat tett Lieszkovszky Ernő Aldebrő község lakosságának egyrészt védelme, másrészt jó hírének elismertetése, terjesztése és megbecsülése terén; fáradhatatlanul aktív befolyásos tevékenykedéssel, egyre inkább hasznosította az aldebrőiekért a magyar társadalmi élet „legfelsőbb körei”-ben fennálló széleskörű rokonsági és élő antifasiszta kapcsolatait. Bevont azonban e célból másokat is, többek között például Muzsnai Ferenc magyar alezredest, a Cser-erdei katonai lőszerraktár parancsnokát és annak kapcsolatait is. (Muzsnairól egyébként csak kevesek tudták, hogy tulajdonképpen német, de a vele és magyar feleségével ugyancsak kialakított jó családi baráti viszony folytán Lieszkovszky Ernőnek igen segítőkész partnere volt.) Többen is voltak azonban még mások is, akik Lieszkovszky Ernő kezdeményező kérésére, segítettek amit és amiben tudtak. Ezek során, fáradhatatlan emberi szorgalommal sikerült például azt is elérni, hogy Aldebrőn, noha köztudott volt, hogy német áttelepítettek voltak az elődök, tulajdonképpen meg sem kíséreltek semmiféle toborozást a német fasiszta szervezők. A német őseik tisztelete mellett – Aldebrőn magyarrá válva – senki sem vallotta magát németnek, egyetlen leszármazott sem lett soha volksbundista.
A vázoltak tükrében történt például 1942-ben a község fennállása 200 éves évfordulójának megünneplése is, amelyen – Lieszkovszky Ernő magánkapcsolatai útján történt meghívására – részt vett és ünnepi beszédet mondott Kállay Miklós, az akkori magyar miniszterelnök is, aki elsősorban azzal írta magát a XX. századi magyar történelembe, hogy – szem-ben a XX. századi harmincas évek legvégétől egyre erősödő fasiszta német orientációval – nem kis eredménnyel munkálkodott Magyarországnak a hitleri Németországtól távol tartani próbáló angol-amerikai kapcsolatai építésén. Az Aldebrőn tartott ünnepi beszédében is, nemcsak az aldebrőiek példás magyarrá vált életét, hanem a fasizmussal szembenállás fontosságát is hangoztatta. Az akkori nemzetközi sajtó is ezekről adott igen sokirányú hírt; azt is hangsúlyozva, hogy a 200 év alatt mennyire teljesen meghonosodott magyarrá vált ez a németországi területről elszármazottakból létrehozott község (még a családnevüket is fonetikus magyarsággal írják; például: Birgenstok, Hangrád, Heiszman, Helgert, Herman, Lutter, Matz, Rutz, Sneider, Smíder, Smutzer, Sönperger, Stekkelpak, Stumphauzer, Sveicer, Uzelman, Vingendorf stb.) senki sem beszél németül; értelmességükkel is a magyarságot gazdagítják, szorgalmuk gyümölcseként lett magyar világhíresség a debrői hárslevelű bor, fejlődött a magyar dohány-termelés értéke, példa-mutató a kisiparosok színvonalas munkája is.
Még később is, a II. Világháború alatt és közvetlenül után is igen sokat jelentettek Lieszkovszky Ernőnek és feleségének a legfelsőbb kormányzati körökben is fennállott, több német-ellenes antifasiszta akkori vezető politikussal kiépült (rokoni és baráti) kapcsolatai.
A szovjet hadsereg bejövetele után különösen védelmezni kellett az aldebrőieket. Meg-menekülésük – szinte kizárólag – Lieszkovszky Ernő következetes és kemény kiállásának, például a Budapesten tevékenykedő amerikai diplomatákig (a magyar származású George Kovach = Kovács György az amerikai misszió alezredese, majd ezredes) is kiterjedő kapcsolatai segítő igénybevételének köszönhető. Lieszkovszky Ernő kezdeményezéseire kapott segítségek eredményességére önmagában is bizonyító tény, hogy – a szovjetek által a német (hangzású) nevű lakosságnak szinte országszerte fasiszta németnek minősítése és oroszországi munkatáborokba deportálása ellenére – Aldebrő községből egyetlen embert („svábot”) sem hurcoltak el a „Nagy Szovjetunió”-ba „málenyki robot”-ra. Szeren-csére sikerrel elhárított ezen körülmény nyilvánvalóan az érintettek többségének halálát okozta volna, mint ahogyan ezt néhány (még közeli, például Tófalu, Kompolt) község esete is igazolja.
Okkal feltehetően az előbbiekben ismertetettek kihatására sikerült megmenekülnie az aldebrőieknek az orosz hadsereg akcióit követő idők utáni magyar hatósági (például hortobágyi) deportálásoktól is, amit az érintettek ugyancsak töredékének sikerült túlélnie.
Sajnos a magyar kommunista hatalomátvétel során és következtében történt igazságtalanságokat, kegyetlenségeket elkövetők áldozatául esett Lieszkovszky Ernő és felesége is, úgy ahogyan akkor sok tisztességes, ártatlan magyar ember is. 1948-ban, állásuktól és lakásuktól megfosztva, “elvitték” őket is az önmagukat népérdeki igazságot szolgáltatók-nak kikiáltó, elvakult és elvetemült szadisták. Bármiféle „papír” nélkül, közel fél év múltán „engedték ki” őket a börtönből. Köztudott, hogy azokban az években teljesen hiábavaló volt (lett volna) minden igazságkeresés.
Lieszkovszky Ernő nem hódolt be a kommunistáknak sem, így a világtól visszavonultan, csalódottan és elkeseredetten élt az „ismeretlenség”-ben. Még nyugdíjat sem kapott sohasem. Előbb Gesztes László, akkori kompolti főjegyző fogadta hajlékába (akinek felesége Fazekas Ilona, az unokatestvére volt). Innen 1949-ben Budapestre, az egyetem elvégzése után éppen dolgozni kezdett Gyula fiához költözött.
Lieszkovszky Ernő rákos betegen halt meg 1960-ban, felesége pedig ugyancsak rákos betegen 1981-ben.
A két fiuk még Aldebrőn járt „elemi” iskolába. Ezt követően „a papoknál”, a Ciszterci rend egri Szent Bernát gimnáziumában tanultak. Érettségi után Budapesten Gyula Közgazdaság-tudományi Egyetemet, Ernő Építészmérnöki Egyetemet végzett. (Tőlük a Lieszkovszky családnevet folytató fia csak Gyulának született: 1966. március 9-én, Budapesten, András.)
Lieszkovszky Ernő emlékét megbecsülő szerető családi utódain kívül – az életében példa-mutató emberi tevékenykedései hálás elismeréséül – elsősorban Aldebrő község által 1998-ban adományozott díszpolgárság juttatja tiszteletreméltó kifejezésre.
KISS LAJOS
1995. évben a község önkormányzata KISS LAJOS úrnak adományozta az „Aldebrő Község Díszpolgára” kitüntető címet.
Átadására a község alapításának 252. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen került. Ezúton is szeretettel köszöntjük Lajos bácsit, s jó egészséget, hosszú életet kívánunk.
ÖNÉLETRAJZ
Amikor ezeket a sorokat írom, számomra visszaemlékezést jelent, visszaidézni hosszú évtizedek emlékeit, amik bizony nem voltak rózsásak.
Miskolcon születtem 1921 január 4-én. Ott volt a családi házunk. Sajnos apám, édesanyám és nővérem korán meghallak. Apám vagyonát hadikölcsönökbe fektette, ám a vesztes háború következtében ezek szinte megsemmisültek. ő pedig tönkrement.
Középiskolai tanulmányaimat a miskolci Evangélikus tanítóképzőben végeztem el. Jó tanuló voltam és így tandíjmentességet éheztem. 1938-ban kaptam meg a tanítói oklevelet. A Borsod megyei Sajóvelezden tudtam elhelyezkedni. Innen hívtak be katonai szolgálatra az egri 14. Magyar Királyi, Dobó István nevét viselő 14. honvéd gyalogezredbe. Ez 1939. október 5.-én történt. Itt végeztem el a tart.tiszti iskolát is zászlósi rendfokozattal. Tényleges szolgálatom azonban meghosszabbodott. Látva a háborús körülményeket tovább szolgálatot vállaltam, hiszen úgyis újból behívtak volna. Az 1942 és 1946 évek közötti eseményekről nem beszélek, mert ezeket emlékiratomban megtettem. Katonai szolgálatom összesen 7 évig tartott. Ebben benne volt a frontszolgálat, a hadifogság és a határőrség.
Számomra a hosszú katonai szolgálat után pihenést jelentett Kenyérvár puszta. Kérelmemre ide helyeztek tanítói állásba. Ez a település Adács, Karácsond és Jászárokszállás térségében volt.
A Nádasy családnak 500 holdas birtoka volt itt és egy szép kastélya 10 holdas park közepén. A zavaros időkben a család elmenekült, a kastélyt pedig feldúlták. Sajnos, ez nem egyedi eset volt ezekben az években. A tanyai iskolában egy tanítónő dolgozott, de ő már a következő évben nyugdíjba ment. Én az iskolát áthelyeztem a kastély egyik viszonylag épen maradt helyiségében, és itt volt az én lakásom is.
Délelőtt tanítottam az alsó tagozatot, délután a felsősöket, este pedig összejöttek a volt gazdasági cselédek és a közeli tanyák emberei. Az iskola ilyenkor átalakult kaszinóvá. Villany persze nem volt. Gyertyával vagy olajlámpával világítottunk és kemencében sült a mindennapi kenyér. No még volt egy detektoros rádiónk is. A tanyai élet jellemzője volt tanítani, nevelni nem csak a gyermekeket, segíteni a tanya lakóit ügyes-bajos dolgaik elintézésében és gazdálkodni. Szerettem a tanyai gyermekeket és rajtuk keresztül a szüleiket is. Hálásak és tisztelettudók voltak. 1947-ben megnősültem és így már könnyebb volt a tanyai élet. Feleségem szülei már idős emberek voltak. Kérésükre hallgattam és áthelyezésemet kértem az aldebrői iskolához. 1949-ben ez meg is történt. Az új munkahelyen jó munkatársakra, rendezett körülményekre találtam. Lehetőségem nyílt a továbbképzésre is. Az egri Pedagógiai Főiskolának levelező tagozatán tanultam, tanulmányaimat jó eredménnyel fejeztem be és magyar-történelem szakos tanári oklevelet kaptam.
Házasságunkból 1951-ben fiúgyermek született. Engem mindig nagyon érdekelt a nevelés. A gyermekek az iskolában magukkal hozták az otthon légkörét. Hiszen amit a család
nyújt gyermekének, azt talán semmi más nem pótolhatja. Hosszú katonai szolgálatom idején ezt a katonáknál is tapasztaltam.
1953-ban pályázatot nyújtottam be a MÁV Vasúti Főosztályához és kértem áthelyezéssel történő átvételemet a vasutas nevelőintézetekbe, nevelőtanár munkakör ellátásával. Először a kőszegi, majd a szegedi középiskolai nevelőintézetbe kerültem. Kőszegen meg voltak elégedve nevelőtanári munkámmal. Szegeden már tanulmányvezetői, ig. helyettesi munkakört töltöttem be. A Köznevelés c. pedagógiai folyóirat 1957. májusi számában is beszámoltam az intézetünkben folyó munkáról és elért eredményeinkről. Mindezt kartársaim és diákjaink összehangolt jó munkájának lehetett köszönni. Felettes szerveink megbecsülték az én munkámat is és 1956. júniusában, a tanév végén megkaptam az Oktatásügy Kiváló dolgozója kitüntetést. Ám 1956. júniusa után következett 1956. október hónapja és a forradalom.
Meg kellett alakítani az mi Intézetünkben is a Munkástanácsot. Ennek vezetőjévé úgy az intézet dolgozói, mint tanulóink úgyszólván egyöntetűen engem választottak meg. A forradalom leverése után egy vasútpolitikai tiszt ellenforradalmi tevékenység vádjával a Vasúti Főosztálynál feljelentett. Az ellenforradalmi tevékenység az volt, hogy október 23-án a színházból jövet mi is megálltunk a Kossuth szobornál, ahol már tömeg ünnepelte a forradalmat. A feljelentést fegyelmi követte. Ámde kénytelenek voltak felmenteni, ennek oka a következő volt: A forradalom kitörését követő napokban bezárattam az intézet kapuit. Felsorakoztattuk a tanulókat és kihirdettem a következőket: Mi is elítéljük az elnyomás, az idegen uralmat, de ne felejtsétek el, hogy nekünk kötelezettségeink is vannak. Felelősek vagyunk a ti életetekért. Bármi bajotok történne, szüléitek joggal vádolhatnának bennünket. Ezért zárattuk be az intézet kapuját. Ezzel a kollégáim, de a diákok is egyetértettek. így tehát a fegyelmi vizsgálatot végzők a vád alól kénytelenek voltak felmenteni. Ám ezek után már nem volt kedvem Szegeden maradni. Kérelmet nyújtottam be a Füzesabonyi Műv.Osztály vezetőjéhez és kértem az aldebrői iskolához történő visszahelyezésemet, nem csupán a szegedi események hanem családi okok miatt is. Ugyanis feleségem nem akart Szegedre költözni, elsősorban évek óta beteg édesanyja miatt.
így tehát az, 1957-58-as tanévet már az aldebrői iskolában tanítottam. Igaz, ugyan, hogy a Munkástanács emléke még sokáig élt. Elvették katonai tiszti rendfokozatomat, bár ezt később visszakaptam, de vezetőállásba nem kerülhettem.
Igyekeztem az iskolában legjobb tudásom szerint dolgozni. Nem csak az iskola, hanem a népművelés területén is. Megbíztak az iskolai munka mellett a művelődési ház vezetésével is. A népművelői munka éves munkaterv alapján történt. Igyekeztünk nem csak én, hanem munkatársaim közreműködésével is olyan programot összeállítani, ami a lakosságot érdekli. A dolgozók Iskolája eveken keresztül működött. A Műv.Otthonban rendszeresen tartottunk előadásokat. Ezek közművelődési, mezőgazdasági, történelmi és közhasznú témákat, természetesen egészségügyi ismereteket is tartalmaztak. Gondoskodtunk szórakozási lehetőségek megszervezéséről is. Az előadásokra jól képzett szakemberekethívtunk meg. Összejött egy helyi zenekar is. Ezt Sönpetget Márton barátom irányította.
Színdarabokat rendeztünk, ekkor még sok helyen nem volt televízió.
Sor került színházlátogatásokra is. Szóval igyekeztünk mindazt megtenni amit lehetőségeink biztosítottak.
Nem hanyagoltuk el az iskolai munkát. Ennek bizonyítékai voltak a különböző középiskolákban tanuló diákjaink. Hagyományosan jó kapcsolat alakult ki az iskola tanítói és a szülők között. Azt hiszem ez is hozzájárult elért eredményeinkhez.
Eger, 1995. április 4-én.
id.Kiss Lajos nyugd.tanár
Részemről nagyon szerettem a természetjárást. Diákjaimmal több napos túrákat is rendeztünk a Bükkbe. Mátrába, de eljutottunk a Tiszához és a Balatonhoz is. Manapság már kitárultak a kapuk a négy égtáj felé is. Én azonban arra tanítottam diákjaimat: Először ismerd meg hazádat! Ahol nyárson pirult a szalonna, a bükki tábortüzeknél is lehetett nevelni, tanítani. Népművelő munkám elismeréséül miniszteri dicséretet kaptam.
Feleségem súlyos beteg lett, közben fiúnk is megnőtt. A kórházi és szanatóriumi kezelés után az orvos levegőváltozást javasolt. 1970-ben Egerbe költöztünk. Ez fiam iskolázását is megkönnyítette. Ő is elvégezte a Tanárképző Főiskolát történelem-népművelés szakon. Én ekkor a 8-as iskola igazgatóhelyettese voltam. 1977-ben mentem nyugdíjba. Ebből az időből 17 tanévet töltöttem az aldebrői iskolánál.
Szerettem ezt a községet. A fiam is aldebrői leányt vett feleségül.
Eger, 1995. április 4-én
id. Kiss Lajos
nyugd.tanár
MOLNÁR JÓZSEF
1996. óta Aldebrő község díszpolgára.
Aldebrő község Önkormányzata 44/1996. számú határozatával néhai Molnár József tanító urat Aldebrő község díszpolgárává fogadja.
MÁRTON MÁRTONNÉ
1997. óta Aldebrő község díszpolgára.
Aldebrő község Önkormányzata 43/1997. számú határozatával Márton Mártonné született Hugli Annát posztumusz Aldebrő község díszpolgárává fogadja.
RÁCZ ERNŐ
Rácz Pál, a neves borász fia
2006. óta Aldebrő község díszpolgára.
Aldebrő község Önkormányzata 45/2006.(IV.20.) számú határozatával Rácz Ernőt Aldebrő község díszpolgárává fogadja.